2015, január 29 – 14:27 | Anonymous
„Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáz-nyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről” – mondta erről a könyvéről a Nobel-díjas kolumbiai író. Regényírói sikereit majdnem két évtizedes újságírói és filmforgatókönyv-írói pályafutás előzte meg. Az 1967-ben megjelent “Száz év magány“című regénnyel Dél-Amerika leghíresebb írója lett. 1981-ben Nobel-díjat kapott.
Az egész életen tartó szerelemről álmodik mindenki, Fermina Daza és Florentino Ariza pedig olyan szerencsések, hogy ezt meg is kapják. Ezt akarjuk gondolni legalábbis a Szerelem a kolera idején című regény végén, amikor a hősszerelmes Florentino kirakja a gőzhajóra a sárga, kolerajárványt jelző zászlót, hogy utasok nélkül visszafordíthassa a gőzhajót, és tovább élvezhessék egymás testi-lelki társaságát az addigra hetvenes nővel, akit előtte majd fél évszázadon keresztűl elutasított.
Félő, máshogy nem is tud beteljesülni egy szerelem, a férfinek imádnia kell a nőt, sőt ostromolnia, és száz visszautasítást is elviselnie. Aztán, ha az asszony nagy nehezen beadja a derekát, akkor lesz mindkét fél boldog. Fermina Daza nem csak Florentinóval van így, a férjének, doktor Urbino Juvenalnak is csak ímmel-ámmal adja oda magát, de még a padlizsánnak is évekig ellenáll, mígnem rájön, hogy az a tökéletes étek, és minden nap akar belőle. Csak azért nem kezdjük el sajnálni a kissé frigidnek tűnő nő hódítóit, mert azok közben élik az életüket. Florentino, bár a lelki szerelemnek nem hajlandó áldozni, 25 füzetet megtölt 622 bejegyzéssel az említésre méltó testi kalandjairól, egy férjes asszony pedig még áldozatul is esik a vele való afférnak. A köztiszteletnek örvendő Urbinóról is kiderül, hogy a felesége mellett kalandozik, a padlizsánnak pedig úgyis mindegy, hogy ki szereti.
