A Magyar Kultúra Napja- január 22.

Magyar Kultúra Napja

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz kéziratát egy nagyobb kéziratcsomag részeként, amelybe a költő folyamatosan másolta be verseit, nem végleges változatokat, hanem tisztázatokat, amelyekben néhol javítások is vannak.

A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és megkezdte több mint száz évig tartó lappangó útját. Kölcsey 1838-ban bekövetkezett halála után a Magyar Tudományos Akadémia tárgyalásokat kezdett a költő sógornőjével, özv. Kölcsey Ádámné Szuhány Josephine-nal a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, a Parainesis Kölcsey Kálmánjára hagyta kéziratainak jelentős részét. A kéziratcsomag végül nem lett az Akadémia tulajdona, de másé sem, a család tulajdonában maradt, és különböző leszármazások, öröklődés folytán végül László Magdához került. Azt nem tudjuk, hogyan került aztán az irat László Magdától Szenes Magdához, még az sem lehetetlen, hogy a két hölgy azonos személy. Tény azonban, hogy a kéziratcsomagot 1946 decemberében az Országos Széchényi Könyvtár Szenes Magdától megvásárolta, sőt azóta további kisebb kéziratcsomag részeket is, amelyeket külön jelzet alatt, külön őriznek, de filológiailag pontosan rekonstruálható, hogy valaha ezek is a nagy kéziratcsomagban voltak.

Kölcsey két lapra írta a Himnuszt. A sérülés, amely mindkét fólión látszik, nem lángégés, hanem úgynevezett tintamarás. Nem Kölcsey tintája okozhatta, az Országos Széchényi Könyvtár restaurátor szakembereinek véleménye szerint savas tinta ömlött a papír szélére.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-magyar-kultura-napja-himnuszunk-szuletesnapjat-unnepeljuk

Kecsmár Szilvia: Egy maréknyi fűszer

2018, augusztus 23 – 10:59 |   Ritterné

Kecsmár Szilvia – Egy maréknyi fűszer

Kép a könyv borítójáról

“Túl a káprázaton, az érzékek megtévesztésén, minden egyes fűszerdarab egy mozzanatot jelenített meg a múltból. Lehetett az karmikus gát, ami hátráltatta az előrehaladást, vagy félelem, fájdalom, betegség, meg nem élt pillanat, visszatartott szó, elfojtott lélegzet… És ki tudja, mi minden még. […]

Emmi tekintete lassan siklott a többiek arcáról a szőnyeg alig látható mintái felé, és egyszerre ezernyi kavargó hang, illat és szín zúdult elő, hogy mielőtt a belső szoba ajtaja kitárulna, még egyszer szembe nézhessen velük. Hogy lássa, honnan jött, mi formálta azzá, aki lett. Ült a félhomályban, körülötte Budapest, Párizs és Brüsszel fényei. Az álmok, a vágyak, a nevetés és a könnyek tanúi. Egy magyar lány találkozása a Nyugattal a távoli Keleten.”

“Érdekes élmény olvasni Emmi történetét, mert egy idő után kézen fog, és ha átvitt értelemben is, de bizony, szinte kötelező rajta keresztül szembesülni saját életünk jelentősebb állomásaival. Az állomás lehet megtörtént, netán hasonló élmény, mellyel érezzük a párhuzamot, vagy csak gondolatainkban lejátszott, “mi lett volna, ha?” történet. Így vele együtt járjuk meg a tisztítótüzet, majd éljük meg a katarzist, miközben az írónő kifejezésmódjának köszönhetően számtalan vizuális, kulturális és gasztronómiai élményben van részünk. Szerettem olvasni, majd a végén hosszan hallgatni…”